Nam Tok Phliu Nemzeti Park

2012.07.21.

Múlt hétvégén megkísértettek bennünket az épp most nyíló sziámi tulipánok az egyik nemzeti parkban. Valahogy végül mégsem vitt rá a lélek bennünket, hogy péntek este 8-kor kocsiba üljünk egy 400 km-es útra. Szombat reggel pedig már sokkal jobb kedvvel indultunk el – a másik irányba, egy közelebbi park felé.

Hiába választottuk az alsóbbrendű utakat az autópálya helyett, a táj nem kápráztatott el egészen addig, amíg a Parkhoz nem értünk. Kiderült, hogy a hegy minden oldalán vízesések vannak (nam tok = vízesés) és mindegyik különbözik a többitől. A bejáratot a megszokott árusok hosszú sora az út mentén már előre jelezte és odabenn megint meg tudtak lepni: némi aprópénzért kis golfkocsival vitetheti fel magát az autózásban megfáradt utazó, egészen a vízesés aljáig, egészen 500 méterre! Értem én, hogy családi piknikhez ajánlott hely, de ennyire?

Panelposzter

Séta közben láttunk vidám, túlsúlyos thaiokat az egyik természetes medencében alkarnyi halakkal fürdeni. A raj az én ízlésemnek túl szabályos kört hagyott szabadon minden ember körül és velük együtt mozgott, akármerre úszkáltak. Egyszerre volt lenyűgöző, nyálkás és egyáltalán nem hívogató. Rögtön ezután egy dzsungeljáró tanösvény csábított el minket. Nem néztünk se jobbra, se balra és máris beszippantott minket a Természet. Perceken belül csurom vizesek lettünk, a páratartalom csinos batyuként ült a hátunkra. Az eligazító táblák közül csak a thai nyelvűek voltak jó karban, a bambuszerdős szakaszt azért felismertük, ahogy a méteres termeszvárat is. Egy helyen kis hidat jelzett előre a térkép, ami inkább egy mederbe döntött fatörzsre hasonlított. Engem a frász tört ki, valahányszor hozzám ért egy pókháló mászás közben, de Linda jót derült a félelmemen. A mederből kis csúszós ösvényen kapaszkodtunk fel, a mászást helyes kis csomózott zsineg hivatott segíteni, amire azért még egy thai gyerek súlyát se bíznám rá, de értékeltük a törődést.

A tanösvény legnagyobb látványosságának a kilátó ígérkezett. Talán túl kevés víz volt a folyóban, mert igencsak ágaskodnunk kellett, hogy lássunk valamit. Túránk során majd’ egy órába telt egy kilométer: ritkán látni ilyen burjánzó, élni akaró közeget! Minden kapaszkodott mindenbe, igyekezett a fény felé vagy más növényekkel társult a túlélésért, csendes, világhódító erővel.

Ekkorra már nagyon meg akartuk nézni a magát vízesést, erre beleütköztünk a legkülönlegesebb sztúpába, amit valaha láttunk! Az egész szent helyet benőtte a moha, a zöld szőnyeggel takart falakon egész kicsi virágok nyíltak és ha valakinek meditálni támadna itt kedve, a kilátás nem fogja kedvét szegni!

Háttérbe olvadó sztúpa

Végül vetettünk egy futó pillantást a fehér habokkal zubogó vízre is, az aljában kialakult tavacskát persze visongó gyerekek, a szüleik és állandó társaik, a nagy fekete halak töltötték meg élettel. A Park azonban újabb meglepetést tartogatott. A kikövezett lépcsők mentén egyszer csak egy szabályos piramis sejlett fel az indák és bambuszok rengetegében. Teljesen egy filmbeli díszlet itt felejtett darabja jutott eszembe, egyszerre illett a mohos környezetbe és tűnt teljesen kultúridegennek. Egy felirattól megtudtuk, hogy egy régi thai herceg emelte szerencsétlenül járt felesége emlékére, aki a Chao Praya folyóban lelte halálát.

A Parkban szállást is lehet bérelni, kis házat, nagy házat, de akár sátorhely is akad egy japánkert módjára elrendezett fennsíkon, isteni panorámával egészen a tengerig. Mielőtt besötétedett, főtt kukoricával jutalmaztuk meg magunkat, mert végig jó gyerekek voltunk a tanulmányi kirándulás alatt! 🙂

< Még több kép a Galériában! >