Chanthaburi: harmat, vízesés, pára és még több víz

Mielőtt Linda belevágott volna a félévközi vizsgák közepébe, még volt alkalmunk egy hosszú hétvégét kirándulással tölteni. Ezt a hétvégét a thaiok egy hétfői ünneppel, az Asanha Bucha napjával toldották meg. Ezen a napon a Buddha által celebrált első szertartást ünneplik, amely egyben az esős évszak hivatalos kezdete is. Mi mást is lehetne zuhogó esőben csinálni, mint eresz alatt elmélkedni? Nem csoda hát, hogy az ünnep alkalmával a thai ifjak előszeretettel kezdik meg az életükben egyszer kötelező, egy hónapos szerzetesi elvonulásukat. Mint kiderült, jogszabály szerint nem kötelező átmenetileg szerzetesnek állni, de ez idő alatt azért meditálnak és imádkoznak, hogy szüleik a nirvánába juthassanak. Elmulasztása így nem kihágás az állam szemében, viszont főbenjáró bűn a család és a hagyományok ellen.

Templom, ahol épp nem volt körmenet

Mi is elvonulást terveztünk. A tengerparti hőség után harmatos reggelekről és felhőbe vesző hegyekről álmodtunk. Chanthaburi tartomány, ahol már korábban is jártunk, ennél még többet is kínál, drágaköveket, vízeséseket és hőforrásokat. Útitársaink is akadtak, egy dél-afrikai házaspár képében. A fickó, Hilton az a fajta jóságos nagypapa, aki még tele van energiával, emellett imád sztorizni és pajzán poénokat sütögetni. Felesége, Anita mindezt sokáig decensen hallgatja, majd egy-két olyan csípős megjegyzéssel tromfol, hogy még a férje se állja meg nevetés nélkül. Persze, Nomád kutya is velünk tartott, nem is sejtve, milyen vadászkalandokban lesz még része!

Minden útikönyv és egyéb forrás azt állítja Chanthaburiról, hogy Dél-Kelet-Ázsia egyik legfontosabb drágakő kereskedelmi központja. Hétvégente csak úgy özönlenek a drágakőben utazó kereskedők az egyébként álmos kisvárosba, amelynek kozmopolita vonásai (!) ilyenkor még jobban látszanak. Ne higgyünk nekik!

Chanthaburi szombaton és vasárnap is ugyanolyan kihalt szellemváros, mint tavaly ilyenkor hétköznap volt. Az üzletek felén lehúzott roló, még a főtérnek kinevezett kereszteződés környékén se látni sem sütő-főző standokat, sem kóbor kutyákat. Ezek együtt pedig tökéletes indikátorai a thaiok tömeges előfordulásának. Nélkülük nincs se piac, se búcsú, se ebédidő, de még vallásos körmenet sem. Hiányuk már-már az értelmes emberi élet létét kérdőjelezi meg az adott területen. 🙂

A hétvégi drágakő piac volt az utolsó reményünk. Tavaly nem sikerült megtalálni, ezért idén mindenképp látni akartuk. Láttuk is. A belváros egyetlen mellékutcájában, talán egy tucat asztal felett folyt a meglehetősen langyos alkudozás. Ha valaki erre jár és éppen belebotlik, álljon meg pár percre, de még véletlenül se a zafír és rubint bűvöletében szervezze a nyaralását! Ugyancsak a városban található Thaiföld legnagyobb katolikus temploma, amelyhez ráadásul a Notre Dame szolgált mintául. Ez már olyan ordas túlzásnak és képhamisítási hullámnak tűnt (vigyázat, az egész internet benne van!), hogy nem dőltünk be neki és inkább megkerestük a szállásunkat.

Télen már egyszer kipróbáltuk ezt a vendégházat a domb tetején. Akkor is lenyűgözött, hogy végre hűvös a levegő, minden bungaló panorámás és a tulaj szívesen reggelizik együtt a vendégekkel. Tőle túratippeket és spirituális tanácsokat egyaránt kaphatunk, de biztos van egy-két jó sztorija arról is, hogy szerezte a rengeteg díjat és kupát, amit az étteremben láttunk.

Szállásunk már a felhőkbe vész

 A Nam Tok Phliu vízesés kihagyhatatlan, de fogadkoztunk, hogy ezúttal egy másikat is felderítünk. A Khao Soi Dao nemzeti park szinte a lábunknál hevert, ráadásul egy 12 lépcsős vízeséssel és gyalogtúrával kecsegtetett. Neki is indultunk, a bejáratnál kitáblázva: vízesés egyenesen. Mentünk-mentünk az erdő mélyén hullámzó és kanyargó aszfaltúton, körülöttünk színes lepkék rajzottak ezerszám. De az út se véget érni nem akart, se túraösvény nem lett belőle. Meg voltunk győződve, hogy eltévedtünk, ezért visszafordultunk. Találtunk is egy másik táblát, amely túraösvényt jelzett. Át a függőhídon a patak felett és zsupsz a dzsungelbe. Az ösvény pont a híd túlsó feléig tartott, tovább nyoma sem látszott a folytatásnak, csak fák, indák és bokrok. Kénytelen-kelletlen feladtuk és követtük a helyiek tömegeit a piknikasztalokhoz.

Khao Soi Dao – A tanösvény kezdete

A séta elején láttunk két nyulat, amelyek egy kidőlt fatörzs körül éldegéltek és egykedvűen nézegették a közelükben túrázókat. Olyan jól beolvadtak a tájba, hogy Nomádnak se szúrtak szemet. Legalábbis odafelé. Visszafelé jövet már szeretett volna megismerkedni az egyikkel, de az inkább futásnak eredt. Végre feltámadtak a kutya ősi ösztönei és kiadós kergetőzésbe fogtak a rémült és egyértelműen felháborodott nyúllal. A füles túlélési esélyeit igyekeztem növelni a póráz végén lobogva, de előnye már csak pár centire olvadt, mire sikerült beugrania a fatörzsbe. Mindenkinek jót tett egy kis mozgás. 🙂

A rejtőzködő nyúl

A buddhista szertartásnak meg is lett a hatása, mivel másnap az egész tartományban zuhogott az eső. A hazaút egy szakaszán vízben ácsorgó rendőrök tereltek el minket egy falu felé, amely még csak félig volt elárasztva. Linda estére kapta meg a fotóval alátámasztott hírt, hogy egy tanítványa nem tud a másnapi vizsgán megjelenni, mivel Chanthaburiban ragadt, ahol már vállig ér a víz… Még több kép a Galériában!

Bónusz! Más is lemondta a vizsgákon való részvételt. Mégpedig azon kézenfekvő okból, hogy sürgős jelenése volt egy nemzetközi szépségversenyen! Miss Universe Thailand Első Udvarhölgye – kattintás után a feje felett (24)-es számmal – így csak a jövő héten, szóban ad számot angoltudásáról. 🙂